Vidéki kislány Pesten

Szerény kis vidéki mivoltommal kerestem valami olyan dolgot a fővárosban, ami kicsit visszaadja a "vidék ízét". Így leltem rá Budapest kisebb-nagyobb piacaira. Nem volt nehéz, persze, hiszen ki ne ismerné vidékiként is a Nagycsarnokot. Ezen túl azonban többre vágytam, így el kezdtem keresni mást is. Hunyadi tér, Lehel tér, Fehérvári út, Fény utca... Mint kiderült, fogalmaknak számítanak az itteniek körében. Mind-mind egy külön egyéniség, hangulat, íz, illat. És jó érzéssel tapasztaltam: "idefönt" is igen kedvelt tevékenység a piacozás. Ha valaki elég korán elindul, mondjuk, szombat reggel vásárolni, érdekes arcát láthatja egy magát modernnek mutató — talán mondhatjuk — világvárosnak.

Indulhat a felfedezés!

...................................................................................................................................................................

A fiatal egyetemista pár elindul a nagy, kék IKEÁ-s táskájával, és virágos húzós kocsijával a Szófia utcán északkeleti irányba.

Idős zsidó asszony szép lassan lebattyog a VI. kerületi régi bérlakásának 3. emeletéről a kis vászonszatyrával. Haja, mint mindig, szépen berakva enyhe hullámokba. Finom gyöngysor anyakában. Odaköszön a kutyás öregúrnak a kapuban, aki már megjárta az útját a reggeli kifliért.

70-es bácsi battyog céltudatosan az Eötvös utca felé a jobb napokat is megért egykori tanácsi lakásából. Kardigán, alatta ing, elnyűtt öltönynadrág, micisapka. Színes, fonott nejlontáska a kézben.

Mindannyian egy célhoz igyekeznek.

Reggel 8 óra van. A Hunyadi tér felől egy furgonból slágerek örvendeztetik a nagyérdeműt, a téren kofaasszonyok serénykednek, megy a "kofaférfiak" ugratása, közben rendezgetik az árut. Vaskos poénok szállnak ide-oda, nagy kacagások kíséretében.

A csarnoknál is nagy a mozgás, a Szófia utcán sorban állnak a húst meg halat szállítók furgonjai Időközben a közteresek is előkerülnek. Persze, hogy akad, aki vitázik a parkoláson. Biztos új fiú a szegény sárgamellényes. Sebaj, majd megszokja a rendet!

A csarnok ütött-kopott, hálóval körbefogott épületét átjárja a huzat, ahogy a négy ajtó tárt karokkal várja híveit. Templom ez a javából, na. És az oltára — a hurkás. Esetleg a lángosos. Világnézettől függően.

   —Egy kávét és egy sajtos-tejfölöset kérek.

   —Fokhagyma mehet?

   —Persze, bőven.

   —Tessék parancsolni, sót a pulton talál.

Sorakoznak a standokon a harsány piros almák, a csöppet sem szolid sárga citromok és narancsok, a fényes padlizsánok, sárgarépák, levesbevalók, gombapaprikás-kellékek...Egy óra múlva már minden standnál sorok állnak.

Kint megérkezik a tejeskocsi is, folyamatosan ostromolják négy, hat, vagy több ásványvizes flakonnal. Egy kis joghurt, egy kis vaj, termelői. És még mondja valaki, hogy az emberek nem keresik a jót!

A téren lévő bodegák között alig lehet mozdulni. A tömeg mintha egyszerre lélegezne,egyszerre kell mozdulni, érezni kell azt a pillanatot, amikor — még ha araszolva is — előrébb jut az ember. Huszonéves fiatalok felszabadult mosollyal válogatják a spárgát, melyből vasárnapra sonkába göngyölt főfogás lesz, Appenzeller sajtöntettel. Mellettük a francia anyanyelvű, de magyar feleséggel Pesten élő családapa válogat a padlizsánok között.  Kicsit arrébb egyszerű otthonkás néni szaladt le egy kis krumpliért meg kolbszkáért  a paprikás krumplihoz. Mi ez, ha nem egy világváros,kérem?

Fejkötős-nagyszoknyás nénik árulnak az egyik oldalon, a "profik" a másikon. Nem bántják egymást, mindenki megtalálja a maga számítását.

   — Tessék, aranyos, gomba, spenót, sóska.

   —Hogy a spenót kilója?

   —280, aranyos, de friss,mint a ma született bárány. No, tessék, itt a zacskó, mennyit —szedjek?

   —Másfélkilót kérek.

   —Na,lássa, kicsit több, lett, egy kiló nyolcvan, maradhat-e? ...

És így tovább. Ide odaröpködnek a kilók, dekák, levegyem-ne vegyem.

Lassan eltelik a délelőtt, a vásárlás végén még akad, aki vesz a kisboltban egy vajas croissant-t, vagy egy spenótos táskát. Aztán két óra felé kiűrül a tér is,a csarnok is. A nénik összeszedelődzködnek, elrakják megmaradt portékájukat,hazamennek. A furgonok megtelnek ládákkal, zöldséggel, gyümölccsel, mézzel. Fél óra múlva a téren csak a az elhullajtott káposzta-, retek-, zeller- és répalevelek,nomeg a bódék emlékeztetik az arra járót, hogy micsoda haccacacáréról maradt le a délelőtt folyamán. Esetleg egy utolsó cigarettáját elszívó "törzsvendég" dúdolja a furgonból"ottfelejtett" dal foszlányát...

[...]

Egyébként a legsokszínűbb járat az ország szívében a 4-es és 6-os számmal jelzett, föld felett tekergőző gilisztára hajazó sárga csoda: a Combino villamos(ok) és tartalmuk. A "négyhat" egy olvasztótégely, a nagyvárosi sokszínűség nyüzsgő lenyomata.

Eltűnik a képzeletbeli szakadék üzletember és melós, titkárnő és takarító, közgazos egyetemista és hipster bölcsész között. Reggel 7 és fél 9 között egyszerre, vállt vállnak vetve nyomul be a nagy sárga giliszta testébe az embertömeg a Borároson vagy a Margit hídnál. És cserél helyet 12 perccel később a Blahán, vagy a Nyugatinál a következő adag vegyesválogatottal.

A reggelek mindig felpörgetik az átlag négyhat-törzsvendéget. Leszáll az aktuális buszáról, amivel a külsőbb kerületekből, agglomerációból — némi dugó árán — félálomban bekecmereg a villamos végállomásához. Mint mikor a kis hajszálereken a vér megérkezik a fő verőérhez, hogy folytassa útját a tömeggel a szívhez — esetünkben munkahelyhez, iskolához.

Amint az Utas leszáll a "hajszálér" buszról, azonnal felébred hajnali kómájából, mert hirtelen minden felgyorsul körülötte. Fel kell venni a tempót, nincs mese. Cél (villamos) belőve, át a zebrán ezerrel, a célhoz érvén a vehemensebbek rögtön az első ajtónál tömörülnek, az okosabbak és megfontoltabbak elmennek a második, de akár a harmadik ajtóig is. Utóbbiak leleményességének eredményesek: az addig nagyrészt üres szerelvényben jó helyet találnak a középső részeken. Míg az első ajtónál tömörülő szeleburdik egy része hoppon marad, jobb esetben leülhet valamelyik lehajtható ülésre. (Utóbbi egyébként az ülésrendi hierarchia legalján helyezkedik el.)

Utas áhítozva bámulja a visszaszámlálót az indulási időjelzőn, majd kevésbé érdeklődően (faarccal) fordul Metro újságja felé, melyet még a peronon nyomott a kezébe egy zöld műszálas Metro-feliratú iskolaköpenyben strázsáló ifjú, mint egy futóverseny stafétabotját.

Aztán a giliszta végre két-három diszkrét jelzőpittyegést hallatva elindulútján, magába fogadva a sok termoszos egyetemista és ifjú marketingest, közgazost, bölcsészt, nejlonszatyros melóst, aktatáskás öregurat, öltönyös ifjútitánt.

Ha szociológus lennék (de nem vagyok), biztosan ide járnék mintavételre. Itt mindent megtalálsz!

A legendákból ismert és kisközösségekben unalomig emlegetett magában beszélő szerencsétlentől elkezdve az éjjeli műszakból hazatérő, kiöregedett, lepukkant transzvesztita "művészen" keresztül a csajig, akinek a legjobb barinője egy pasi (...), akivel csacsogva beszéli meg életének ügyes-bajos problémáit.

Vannak arcok, akik kifejezetten a villamosra szakosodnak, ha telefonbeszélgetésről van szó. Arc leül egy frekventált helyre (nem az ajtó mellé), vagy beáll a tömeg közepébe. Nem lehet tudni, hogy a beszélgetést mikor kezdte, senki sem látta/hallotta, mikor vette fel a telefont egy erőteljes "Halló tessék!", esetleg "Mondjad!" felütéssel. Valószínűsíthető, hogy a típus default beállítása a telefonálás. Létformája, na. A legkisebb szégyenérzet vagy diszkréció nyoma nélkül képes az út teljes hosszán megvitatni a haverja válását/ lebaszni a nejét/üzleti tárgyalásokat lebonyolítani/csacsogni a pasijával töltött éjszakáról és pláne reggelről. Full hangerővel. Káromkodva. Közben úgy gesztikulálva, mint egy olasz turistába oltott zsebhitler.

A négyes-hatos eleve nem az állóhelyek bőségéről híres. De van, hogy ez pluszban idegesítő, amikor felszáll az Ajtóbaálló Arc. Adott a szitu: nincs tömeg a villamosban, fel kell szállni kettőnél több embernek a villamosra. Ajtóbaálló Arc mit csinál? Előrefurakszik a várakozók között, elsőként lép be, fogódzkodót görcsösen megragadja és lecövekel. Kész, nem tudsz tovább menni. Beljebb még van hely, de odáig már senki nem jut be.

Azt hiszem, a sor még korántsem teljes. Várom a tapasztalatokat:)

Közlekedek. Bocsánat: tömegközlekedek. A mindennapjaim egy részét a híres-hírhedt BKV furcsán szürreális, koszosan is romantikus járatain töltöm.

Ha az egyszeri vidéki csak látogatóba jár a fővárosban, hazatérvén oda-vissza áradozik a fejlett tömegközlekedésről, azaz hogy bárhova eljuthat nagyobb várakozások nélkül. Na ja, mert a metróvonalak belvárosi szakaszain kívül a 7-es buszt és a 16-os, a Várba tartó heringjáratot használja.

Aztán ha az egyszeri vidéki felköltözik a Kánaánba, az eufória tartja magát — úgy egy hétig. Eljön az első meteorológiai gubanc/hétvégi csúcs/menetrendszerű sztrájk, sötöbö. Addig úgy tekint az újonc a BKV-ra, mint tömegközlekedési utópiák megvalósulására. Hiszen még  hajójárata is van, gecc!  

Azt hittem, mindent tudok menetrendről, várakozással töltött időről, centire kiszámított menetidőről. És belelógott a kezem a bilibe:)

A Bp—agglomeráció távolság adott,azon sokat faragni nem lehet. Az csak növekszik. Mármint ami a menetidőt illeti. Hát számolt valaki azzal a szerencsésen kipottyantott M1-M7-M0 közös szakasszal? — kérdem én a dugóban dühöngve balsorsomon. Furcsamód körülöttem mindenki hóttnyugodt. Mintha csak a délutáni sziesztázásukat töltenék az emberek, pedig a játék véresen komoly! (Ja,ezt megint csak én gondolom,persze.) A menetrend igazából itt szart sem ér. Ahogy esik, úgy puffan.

A másik érdekesség,amikor egy járat "kimarad". Na,még csak véletlenül sem a legforgalmasabb szakaszon (Rákóczi út és tsai)! Nyilván ott ahol 20 perc a következő járatig. Késő este. Hidegben. Munka után. (Nyilván ki az, aki a szavát felemeli?A naív vidéki...)

Ezek után nyilvánvalóvá válik a BKV liberalizmusa. Ennek pozitív hozadéka is van: nem csak az első ajtón lehet felszállni! Bármelyiken! Bármikor! Hogy világos legyek: otthon (aka vidéken) felszállás csak az első ajtón egész nap, sofőr ellenőrzi a jegyeket és bérleteket, akinek nincs, az vehet a sofőrnél. Tényleg. Mi van itt fent? Bárhol felszállhatsz, kutya rád se néz, nincs jegyed: így jártál. Nem kell turkálni egy óráig a táskádban/zsebedben a bérletért vagy jegyért, adott esetben apróért (mert 500ft-nál nagyobb címletet ne akarjon senki felváltatni a sofőrrel, de inkább még azt se). Csak fellibbensz a járatra, beméred az ajtóhoz legközelebb eső ülést  (bliccelők esetében taktikai, egyebeknek kényelemi okokból), és hátradőlve élvezed az utat...

 26 éves nőnemű lény vagyok (jé, ez a blog címéből is kiderül:) ) Budapesten születtem, életem első 7 évét is itt töltöttem. Hát, valamit biztos megalapozott, de az ember hamar felejt. Azóta több vidéki kisvárosban laktam, és ezáltal igazi vidéki kislány lettem — amiről szerintem én nem akartam soha tudomást venni:D Nagyvilági leányzónak, NŐnek képzeltem magam, aki művelt, nyitott a nagyvilágra, és mit neki ez a magyar Ugar!

Aztán az élet úgy hozta,h. irány Bp. Na, azért annyira nem nyílegyenesen, mert nem a körút kellős közepén lakom, hanem csak egy "agglomerált" kisvárosban, no de a körút stimmel annyiban, hogy oda járok minden áldott (?) nap dolgozni. "Agglomerátor" lettem:)

Sokk. Az első pár hetet ezzel az egy db szóval jellemezném. Én, aki azt hittem, hogy a mi kies fővárosunk nem több egy vidéki nagyvárosnál, annyi különbséggel, hogy van villamos, meg metró is; nos, én egy picit belehaltam. És aztán szájtátva bámultam. Mint az a bizonyos vidéki kislány Pesten.

Ezen élményeimet, vagy ha jobban tetszik, szájtátiságaimat osztanám meg azzal, aki megtisztel, hogy elolvas. Aztán ki tudja: talán valaki a saját "vidékikislányságára" is ráismer a sorok között:) Vagy csak a "bennszülöttek" lelik meg magukban a szájtáti vidékit...? Nem tudom. Meglátjuk.